Az Aranyecset Művészeti Egyesület absztrakt, nonfiguratív pályázatot hirdet, Művészeti elvonótúra" címmel.
Szűkebb értelemben véve, absztrakt művészet , a geometriai formák, a színek és hasonló (képi) eszközök öncélú, modelltárgyakra nem utaló vagy azokat a végsőkig leegyszerűsítve ábrázoló alkotás.
Egy Kandinszkij kép előtt
Az idézet nem ehhez a képhez szól.
„ Előjáték.
Egy rendkívül keskeny kép van előttünk. Nem terül el szélesen, nem terpeszkedik, hanem karcsún kúszik fel, mintha belső könnyedség mozgatná. A keret kékes rózsaszínben csillog, ezt a színt azonban a művész nem egyenletesen kente fel, hanem saját magában árnyalta, maga ez a szín is könnyű, mint a pirkadat első fuvallata. A szinte áttetsző keretben lebegve, szemünkbe világít a sárga szín: a jó termés színe, amely az embert egy nyári napra vagy az a érő mezőkre emlékezteti. Helyes dolog-e ilyen módon a tárgyak világára gondolnunk? Helytelen volna, ha tárgyakat „látnánk bele” a kép formáiba. De ezt nem is tesszük, csupán azt akarjuk mondani, hogy a színek és formák is kifejezhetnek valamit, és sokatmondóan emlékeztethetnek bizonyos dolgokra vagy helyzetekre. Egészen egyszerű dolgokból indultunk ki: a formákból és az alapszínekből. Ezeket az egyszerű dolgokat azonban komolyan kell venni, hiszen megadhatják egy kép hangulatát. Ezen a képen a súlytalanságot, boldogságot fejeznek ki.
Ha áttekintjük a belső mezőt és világos, de nem sematikus beosztásait, ismét találkozunk a keret színével, néha ugyanazzal a színnel, néha pedig változataival, amelyek a hűvös rozsdabarnától a tüzes vörösig minden árnyalatot tartalmaznak. Így a vidám szín, mint egy szövedék, elterjed az egész felületen, ez a szín – ahogyan változik -, szinte lélegzik. A rózsaszínnek ezek a változatai ismét kifejezésre juttatják a kép hangulatát.
De a vöröses árnyalat a sárga alapon életre kelt egy ellenszínt is, amely már ott lappangott benne: a kéket. A csendes és lassan tovakúszó színszövedék hangosabb és gyorsabb válaszra talál. Hol élénken felragyog a kék, hol elhalványul, hol pedig zöldbe megy át. Bár ez a szín nem foglalja el a képfelület nagy területét, jelenlétével fontos szerepet tölt be. Talán fokozza az alaptónus szelídségét?
Nem, hanem feszültséget teremt.
Míg a keretet és az alapot a színek szempontjából kell szemlélni, a középső mezőben nem a színek, hanem a formák szerepe a döntő. Ezek a formák valamennyien finomak, törékenyek, mintha a lehető leghalkabban szeretnének jelen lenni. Nem tolonganak, nem lökdösnek. Játszanak. Mintha gyermeki kedély teremtményei lennének: a játékosság költeményei. Ezek a formák is részt vesznek a kép könnyed hangulatának kialakításában.
A formák két módon jelennek meg: szabályosan és szabálytalanul. A szabályos formák baloldalt alul, lehetőleg egyszerűen jelentkeznek, egyenes vonalak képében, melyek felváltva hol fehérek, hol zöldek. Vannak olyan zeneművek, amelyeknek a kezdetén többször ugyanaz a hang ismétlődik meg, vajon a zeneszerzőhöz hasonlóan cselekszik-e itt a festő? Fent jobboldalt vízszintes és függőleges vonalak keresztezik egymást, mint amikor bizonyos zenedarabok bevezetéseként hangokat és ellenhangokat tisztáznak. Ezután oldódik a díszítőelemek mértani szigora: város tervrajzára emlékeztető képződmény, fekete és piros pontok és négyzetek sorai, szabadabban szétszórt pontminták vagy tömörebb, összekuszáltan elrendezett téglalapok alakulnak ki.
Végül tehát a szabályos birodalma érintkezik a szabálytalan birodalmával, a matematikai átmegy a matematikailag már felfoghatatlanba, és az általánost elnyomja a részletek gazdagsága. Csak úgy hemzsegnek az egyedi formák. A kis forma-egyéniségek nagyon is a saját akaratuk szerint viselkednek. Ezek a formák kígyóznak, fickándoznak, összecsukódnak, vagy sokoldalúan kitárulkoznak, ezek a formák kemények, vagy puhák, hegyesek vagy gömbölyűek, határozott irányba tartanak, vagy cél nélkül hányódnak. Hol egyedül marad egy alak, hol pedig több figura társul egymással: lazán érintkeznek, vagy kuszán egymásra zsúfolódnak. Ez a fantázia világa.
Amikor Vaszilij Kandinszkij 1937-ben a könnyed bagatelleket megalkotta, hetvenegy éves volt. Addig már sokat átélt. Hazáját, Oroszországot egy idő után el kellett hagynia. Kemény küzdelmek és művészi fejlődés tizenöt esztendeje következett Németországban. Később származása miatt a nemzeti szocialisták törvényen kívül helyezték, és ötven művét elkobozták, hogy megsemmisítsék őket. Kandinszkij Párizsba vonult vissza. Ott festette ezt a képet, amelyben egész életbölcsességét foglalta össze. Ebben hirdeti, hogy a tiszta derűt a legnehezebb elérni, és ez a legszebb az életben. Az amit itt a báj egy mozdulatával megmutat, a valóságban létünk komoly tartalmát képezi, a változás és a mérték, a fantázia a rendezettség közti lüktetést: aki csak a szabályosat akarja, megdermed, aki csak a szabálytalant akarja szétesik. Mindennapi életünk állandóan visszatérő, merészséget kívánó és feszültséggel járó feladata, hogy a szabályosat és a szabálytalant együtt tudjuk megélni és kifejezni. Az egyik oldalon értelem és törvény, a másik oldalon pedig az, ami értelem és törvény ellen és felett van – ellentétes tendenciáknak ez a küzdelme gyakran szétszakadással fenyeget bennünket. De a bölcs öreg mester elárulja nekünk, hogy ennek a derűnek a titka, hogy mindent távolból és játék közben szemléljünk. Gyerekeknek és isteneknek már természettől fogva ilyen a szemléletmódjuk. Örvendezzünk a kép kozmikus játékán, amelyből sem az értelem, sem az értelmetlenség nem hiányozhat.
Szeretném ha az enyém lenne ez a kép. Szeretném nézni, amikor fáradtnak, lassúnak, ernyedtnek érzem magamat. Nagy szükségem lenne rá, mert néha – komolyságom börtönében – túlságosan is felnőtt vagyok.„Előjáték” – ez legyen a címe ennek a rövid képszemlélésnek. Vezérmotívumai a következő fejezetekben minduntalan fel fognak bukkanni.” Heinrich Lützeler