Valamikor olyan társaságban voltam, akik féltek a mesterek hatásától. Azt mondták, kb. 10 év kell ahhoz hogy levetkőzzék a mester hatását, hogy kialakuljon a saját egyéniség, mert tanul, akaratlanul is a tanárt utánozza. Ritka az amikor a tanítvány túlszárnyalja a mesterét.
Annyira bennem maradt a véleményük, hogy ezért kezdtem el a magam útját járni, és kialakítottam egy sajátos technikát, ami egyedivé teszi amit alkotok. Ez sem egy utolsó szempont.
Valamiről megfeledkeztem, de már elindultam ezen az úton is.
A kép lényegét, a festészet legfontosabb részét kell tudni fejleszteni.
Ezt a látásmódunk fejlesztésével lehet elérni. Ez nem rögtön az ecsettel történik, sokkal inkább gondolkodással, filozófiával. A titokra kell rájönni. Ez a lényeg. Nem a modell/tárgy ábrázolása a kép lényege, hanem az, hogy a tárgyat mulandónak, vagy örökkévalónak szeretném-e megmutatni.
Ha az érzelmi töltése ott van, a néző lába legyökerezik a kép előtt. Ha megvásárolja , majd hazaviszi, és a képet nem unja meg, akkor számára az remekmű. Ugyanis ha a kép, mondjuk egy almás csendélet, ne gondolja senki, hogy ő otthon almákat szeretne nézegetni. Őt abban a képben a mulandóság, vagy az örökkévalóság érzése ejtette rabul.
Egyszer egy kócsagot ábrázoló képet vásárolt tőlem valaki. Megkérdeztem tőle, hogy szereti a kócsagokat? Válasza: nem, én ezt a képet szeretem.
Most úgy látom, nem kell félni a nagyok hatásától. Nem véletlen festettek úgy, ahogy.
Cezanne megengedhette magának, hogy egy hegyet számtalan példányban, és egyre jobban absztrahálva fessen meg. Kutatta a titkot, és azt hiszem rájött valamire. Egy kép lényege, az örökkévaló, a végtelen hatásában rejlik. Minél jobban elveszíthetetlennek érzem, annál jobban lenyűgöz. A valóságos ábrázolás minél jobban megközelíti a látvány részleteit, annál inkább a mulandót juttatja eszembe. Ez lehet megható.
Ha a képen csak az örökkévaló van, akkor lenyűgöz, és akkor tud nekem igazi "társam" lenni, mert hatása felrepít, és nem meghat, (nem a mulandó pillanatot könnyezem meg), tudatosítja bennem azt, hogy nemcsak halálra születtünk, hanem az örökkévalóságra is.
A valóság megközelítésével is lehet remekelni, aki a megható képeket szereti, érzelmileg azt kapja, amit vár. Ha viszont egy képen semmi érzelem nincs, az elismerés az ügyes szónál megreked.
Magam részéről azért tartom magasabb rendűnek az absztrahált képeket, és az absztrakt képeket (nem ugyanazt jelenti e kettő), mert az absztrahált és absztrakt képek előtt azt kapom meg, amit a jelen valóságtól nem. A végtelenség érzését.
Nem lehetek evvel egyedül, mert megfigyelhető a művészeknél, hogy érettebb korukban a legtöbben eljutnak az absztrakt képek alkotásáig. Már nem érdekli őket a tárgyi megjelenítés, már csak a kép lényegét közvetítik színekkel, vonalakkal, ritmussal.
Az absztrakt ábrázolásmódú alkotások között vannak geometrikus képek, amorf képek és a kettő keveredése is. A geometrikus, számomra játékos dolog, ha keveredik az amorffal, akkor lehet mondjuk ritmikus, az amorf pedig a lélek legmélyebbét igyekszik átadni. Mindnél nagyon lényeges a színek összhatása, és a kép egyensúlya. Tárgy nélkül kell elérnie azt, hogy párbeszédet kezdjen a nézővel.
A képnek meg kell szólítania a nézőt. Ez a cél.
Nem a nézőnek kell megdicsérnie az alkotót. Megteheti, de az nem lehet cél.
