Egy régen íródott versem kandikál elő most a monitoron, és újabb gondolatokat ébreszt bennem. Bármennyre szomorú is, a leírás mindig segített tovább lépni, és számadást készíteni arról, amim van. Igen, üres tenyérrel állok még mindig, de eddig mégsem szenvedtem nagy hiányt. Ehhez az érzéshez hozzásegít az is, hogy le tudok mondani tárgyakról amit eddig birtokoltam, helyekről, ahol laktam. Jól tudom érezni magam egy sátorban is, de otthonosan mozgok a luxusszállodákban akkor is ha nem vagyok elég elegánsan öltözve.
Szeretem a hozzám illő emberek társaságát, de elvagyok szűk családi körben, vagy akár egyedül is. Csak a hitem ne hagyjon el soha. A hit, hogy érdemes még a ma örömét keresni, és remélni egy új napra ébredést. Hit, mely új tervek szövésére biztat, és segít kiheverni a csalódásokat. A hit, mely eddig mindig talpra állított.
Továbbadom
Írtál-e már verset valaha is,
és egyesültél-e a világmindenség dalával,
mi az árnyakból szépséget csiszol,
ki sötétet használva bánatból csillagot csihol.
Fekete gondok közt ülök most is,
körém gyülekezik a csillagporos emlékezés.
Ki lemondott már jóról egyszer is,
képes látni a sötétség apró fényességeit,
mely értelmet ad az éjszakának,
mely soha nem vakít el, kedvesem, nem vakít úgy el,
ahogy az ég szemed kékségével,
lelked fényével vakított számtalanszor engemet.
Nem törölhetem vállalt sorsodat.
Tudom, hogy tied volt a bánat és tied még ma is.
Most menj utadra hát, megyek én is,
viszem magammal szemed sugarát, hangod dallamát,
megfoghatatlan lényed vihetem.
Talán azért állok neki néha verset írni, hogy
ne kelljen, vagy jobban essen sírni,
s általa megtisztulni a sós életnek vizével,
térdre hullni, és örömben úszni,
mert ismét legyőztél Mindenség, Istenség, vagy mi vagy,
s tettél azzá, mi vagyok. Vesztesen,
de állok gyermekedként előtted, üres tenyerem.
Kutatok parányi nyereséget,
mint sötétben a szikrákat, kincsnek látok keveset,
dédelgetem, könnyezem, kacagom.
Ugyan kinek kell?... továbbadom, mi részemül jutott.
