2017. április 26., szerda

2017. január 7., szombat

Óh, ha Picasso látná!

Belebotlottam a neten ebbe a képbe.
Egy kis változtatással modernizálta valaki az Ülő nőt. :) A modell, ha ma ült volna, mobilon képeket küldözgethetett volna...
Szerintem nagyon illik ez Picasso stílusához, ironikusan humoros mindkét változat.
Elmélázom ezen a festményén. Bár nekem az Álom c. még jobban tetszik ennél is, de maradjunk az átköltésre inspiráló nőnél.
Sokan azt gondolják, elég ha torzítanak, és máris kis picassók lesznek.
Az egyszerűségében ott a nagyszerű. Az utánozhatatlanul átadott lélek, lelki állapot.
Ott van a báj, a kecsesség, a humoros irónia, az életvidámság, a könnyedség, a játékosság.
Anatómiai és perspektivikus torzítás, de nem ez adja meg mégsem a kép
lényegét.
Tudod-e, hogy mi?
http://www.lattatasoktatas.hu/

2017. január 3., kedd

Csak pislákolt bennem a lélek.



Régóta rakogattam egy elkezdett művemet.  Amikor kipattant a téma szikrája, azt gondoltam elég ahhoz, hogy meg is fessem. 
A téma, az ötlet az első ami inspirál, de kell még más is egy jó festmény megszületéséhez. Nehéz meghatározni mi az. 

Régebben, amikor "egész emberként" festettem, ez nem volt kérdés. Naponta alkottam, avval kezdtem reggel, hogy benéztem a műterembe, megnéztem a tegnapi eredményt, és máris folytattam a műveket.. 
Gyakran csak ennyi volt a kezdés, mert közben ott volt a háztartás, a kislányom, aki iskolába indult. 
Ezeket a dolgaimat már "emelkedett" állapotban végeztem, mert ott volt a reggeli műterem látogatása. 
Ez a folyamat nem szakadt meg amíg naponta festettem.
Most, hogy csak néha alkotok, most kezdem megérteni azokat a festőket, akik azt mondják, 
hogy gyötrődnek a képeikkel, akiket régen csak megmosolyogtam.

A "gyötrődés" állapota ez lehet. Tehát az ötlet és a vázlat, alapozás után elakadt alkotás hogyan is folytatódik? Sehogy, ide raktam, oda raktam a kezdeményt. Nem tetszett. 
Természetesen nem volt rossz, de jó sem. Valami véletlen folytán Vicent Van Gogh képeiből keresgéltem a neten. 
Rájöttem, hogy még sok van köztük, amiket nem tanulmányoztam eleget, és csak ámultam bámultam, fejtegettem, mi a varázsa?
Merthogy nem a téma, az biztos. Egy egy képnél, pl. a Téli tájnál nekem eláll a lélegzetem.



Aztán a kortársak közül  Ferdinand Keller, Steven DaLuz, Noel Taylor ejtett most ámulatba. 
Ki tudja miért pont ők. Mert a színviláguk megkapó? 
Azt éreztem a képek láttán, amit az igazi alkotó órák közben szoktam érezni. A teremtés örömét.

Amíg ez a lélegzetelállító érzés nem jön el, nem születhet remekmű. 
A tudással, rutinnal festett képek, lehetnek szép és értékes művészi alkotások, remekművek viszont ritkán jönnek létre. 
Amikor létrejönnek, elengedhetetlen az a nagyon felspanolt és nagyon könnyed tiszta érzés amitől már nem gyötrődve, hanem élvezettel készül a mű. 
Ezeken a képeken ott van az a megmagyarázhatatlan plusz, amit nem a téma, a színvilág, a szerkezet, az egyensúly határoz meg. 
Persze ott van mind, de ott van még valami, amitől a nézőnek fölbegyökerezik a lába. 

Ha ezt a hatást el tudja érni a kép, annál nagyszerűbb érzés kevés van, mint ezt átélni, alkotás és kiállítás alkalmával.
A lélek ilyenkor lobog, szárnyal, szavakkal kifejezhetetlen ahogyan elszakad az ellentétes erőktől és szabad.

Ha ezt meglátod az alkotásokon, akkor igazi néző vagy. Ennél több szakértelemre nincs szükség. Ha erre a szemléletmódra ráhangolódsz, saját alkotásaidat is meg tudod ítélni.

Tehetjük ezt együtt is.  www.lattatasoktatas.hu