"Mert mit is ér a beszéd és a gondolat ha nem vibráló szín szövi, s ködös homály." AZ ÁLOM IS VALÓSÁG

A gondolat teremtő erejéről már mindenki meggyőződhetett, hisz bármi, amit az ember létrehoz, előbb gondolataiban születik meg.
Tehát kétségtelen, hogy a gondolat - bár láthatatlan -, de egy létező dolog.
Ebből számomra az következik, hogy az álmodozás és az álmodás is létező dolog, mivel az agyunkban jön létre, méghozzá hasonlóképpen, mint a gondolat.

Az álmodozásból is létrejöhetnek kézzelfogható dolgok.
Velem előfordult már nemegyszer, hogy álmodoztam valamiről, vágytam valamire, és egyszer csak megvalósult - pedig nem is pont a célért cselekedtem. Egészen mást szerveztem, és a korábbi álmodozásomból valósult meg valami.
Álomfejtésről most nem indítok értekezést, de van olyan, hogy előre megálmodunk valós dolgokat.
Kijelenthetjük-e, hogy ha a gondolat valóság, akkor AZ ÁLOM IS VALÓSÁG?
Véleményem szerint igen.
Igencsak kézzelfogható valóságok az alkotások. Nagy részük álomból születik, álomról szól, vagy fantázia.

Szóljon erről a következő kiállításunk témája. Két kiállítást rendezünk ebből.

Az egyik egy alkotópáros egymásra találása kapcsán szerveződött. Hollai Krisztina, aki belépett az Aranyecset Művészeti Egyesületbe, és én, Károlyfi Zsófia, aki ezt az egyesületet alapítottam, közös kiállítást szervezünk.

Ennek a kiállításnak a megnyitója április 10-én, vasárnap 15 órakor lesz.
A vendégeket köszönti, és a művészeket bemutatja: Lapu Mihály
Énekel: Majnár Flóra

A másik kiállítás ugyanebből a témából egy közös kiállítás, melyre pályázat útján lehet jelentkezni az aranyecset.hu@gmail.com címen. Bővebb infó a facebook oldalon: https://www.facebook.com/latnivagynemlatni/notes

Mit is ér?

A játéknak vége, de kezdődik egy másik 

kettő közt a hétköznap ásít 

Mert mit is ér a beszéd és a gondolat 

ha nem vibráló szín szövi, s ködös homály. 

A teremtésnek szerepe vár.
(KZs)

Meztelen nemvalóságunk

Miért is vitatott kérdés az akt jelenléte a művészetben? Több oldalról megközelíthető a téma.

Először is, számomra az emberi  test jelenléte egy megfestett történetben akkor tud időtlen lenni, ha nincs a testeken a korra jellemző ruha.

A másik általam kedvelt ok az, hogy a ruhanélküliség a szabadsággal hozható párhuzamba. 

A harmadik ok pedig a természetesség kellene hogy legyen, de valami miatt nem természetes a köztudatnak a saját megteremtett formánk. Az a természetes a köztudatnak, ha eltakarjuk magunkat. Erről végtelen sok következtetés levonható, meg is fogom tenni, egy másik cikkben, de most térjünk vissza a művészetre.
Az alkotók nagy része sincs avval tisztában miért ábrázol aktot, hogy várhatjuk el a nézőtől a tisztánlátást?
A művész tanulmányai során azért ábrázol aktot, mert a tanár ezt a feladatot adja. Nyilván az emberi test arányait egyszerűbb felmérni ruha nélkül, és az anatómia jobban beivódik az emlékezetbe.

Ez viszont csak eszköz, tanulmány egy majdani kép megszületése előtt, ahol ha ruhában vagy lepelben van is ábrázolva bárki, a nézővel érzékeltetni kell, hogy a ruha alatt élő test van.
Ha viszont a kép története miatt ruha nélkül van az emberi test egy képen, annak több oka is lehet.
Lehet egy jelenet, ahol fürödni készül. Esetleg ha nő az illető és Zsuzsanna a neve, akkor a vének meglesik.
Számomra azért kedvelt az akt a képeimen, mert  úgy érzem azt festhetem, ami sajnos nincs. 

Nem természetes az az állapot, ahogy meg lettünk teremtve, pedig a harmónia miatt úgy illeszthető be egy  természetes  környezetbe.
Ha viszont a teremtőnk alkotására szeretnénk felhívni a figyelmet, arra, hogy egy emberi test milyen szép, milyen formátlan, esetleg milyen vicces tud lenni, akkor ezt művészi módon, a lélek ábrázolásával együtt kell tudnunk a vászonra , avagy a papírra varázsolni. Mert ugye a test és a lélek együtt vannak.
Ezért zavar engem borzasztóan az a női vagy férfi test egy festményen, vagy akár fotópapíron akkor, ha tárgyként van odatéve. Egy művész soha nem választja szét a testet a lélektől. 

Aki ezt teszi, az csak ábrázol valamit, amit  lát, az egy külsőség, vagy szexuális izgalmat jelentő test. Ennyit képes látni az, aki ennyit ábrázol.  Ügyesen bánik az ecsettel, ceruzával, vagy a fotóaparáttal. 

Aki művész, az ennél többet tesz. A külsőségből  elvon valamit, a lélek megjelenítésének, vagy egy történek elmesélésének javára.
Az emberi test, egyben szimbólum is, ha egy kép része. 

A férfi teste számomra az erő szimbóluma, a biztonság és a védelem jelképe. 

A női test a természet őrzője, a titokzatos misztikus varázs, a megfejthetetlen,  kiből  elindul minden emberi lény. 

A férfi test jelképezhet ragaszkodást a földi valósághoz, a női test a mindenséggel való kapcsolatot idézheti.
Természetesen lehet erotikus céllal is ábrázolni meztelen testeket, de én azt nem sorolnám be az "Akt a művészetben"-hez, bár tudom hogy lehet művészi szintre emelni az erotikát is. 

Ennek mégis inkább az erotika a művészetben címet adnám.
Kevesek képesek természetes módon látni és láttatni az emberi testet.
Ahogy lekerül a modellről a ruha, rögtön pózol, vagy pózoltatják, mintha a ruha hiánya miatt, pózzal szeretnék felöltöztetni. 

A természetes mozdulatokat szívesebben üdvözlöm egy képen.

 Hogy az milyen? Hát, olyan mintha nem nézné senki. Teszi a dolgát, vagy épp pihen. Nem pózol a nézőnek.
Remélem akad, aki megérti miről folyik az eszmefuttatásom.
A másik kérdés az, hogy van-e olyan helyzet, amikor prüdéria nélkül tudunk egy test ábrázolásának megtekintését fogadni, szégyellős magyarázkodások nélkül válaszolni egy gyermek kérdéseire a képpel kapcsolatban? 

Legtöbbször kellemetlenül érinti az embereket az ilyen helyzet. Bizonyára azért, mert nem szokás erről beszélni, nincs rendszeres eszmecsere erről. 

Váratlan helyzetek alakulnak ki emiatt,  ahol ki ahogy tudja úgy vágja ki magát. 

A legtöbben kuncogós poénok mögé rejtik tanácstalanságukat.
Pedig miről is van szó? 

Rólunk emberekről. 

Természetesen. 

Vagy mégsem?

Meztelen nemvalóságunk

Miért is vitatott kérdés az akt jelenléte a művészetben? Több oldalról megközelíthető a téma.
Először is, számomra az emberi  test jelenléte egy megfestett történetben akkor tud időtlen lenni, ha nincs a testeken a korra jellemző ruha.

A másik kedvelt ok  az hogy a ruhanélküliség a szabadsággal hozható párhuzamba. 

A harmadik ok pedig a természetesség kellene hogy legyen, de valami miatt nem természetes a köztudatnak a saját megteremtett formánk. Az a természetes a köztudatnak, ha eltakarjuk magunkat. Erről végtelen sok következtetés levonható, meg is fogom tenni, de most térjünk vissza a művészetre.
Az alkotók nagy része sincs avval tisztában miért ábrázol aktot, hogy várhatjuk el a nézőtől a tisztánlátást?
A művész tanulmányai során azért ábrázol aktot, mert a tanár ezt a feladatot adja. Nyilván az emberi test arányait egyszerűbb felmérni ruha nélkül, és az anatómia jobban belénk ivódik. 

Ez viszont csak eszköz, tanulmány egy majdani kép megszületése előtt, ahol ha ruhában vagy lepelben van is ábrázolva bárki, a nézővel érzékeltetni kell, hogy a ruha alatt élő test van.
Ha viszont a kép története miatt ruha nélkül van az ember egy képen, annak több oka is lehet.
Lehet egy jelenet, ahol fürödni készül. Esetleg ha nő az illető, akkor a vének meglesik.
Számomra azért kedvelt az akt, mert  azt festhetem, ami sajnos nincs, nem természetes az az állapot, ahogy meg lettünk teremtve, pedig úgy illeszthető be harmonikusan egy  természetes  környezetbe.
Ha viszont a teremtőnk alkotására szeretnénk felhívni a figyelmet, arra, hogy egy emberi test milyen szép, milyen formátlan, esetleg milyen vicces tud lenni, akkor ezt művészi módon, a lélek ábrázolásával együtt kell tudnunk a vászonra , avagy a papírra varázsolni. Mert ugye a test és a lélek együtt vannak.
Ezért zavar engem borzasztóan az a női vagy férfi test egy festményen, vagy akár fotópapíron akkor, ha tárgyként van odatéve. Egy művész soha nem választja szét a testet a lélektől. 

Aki ezt teszi, az csak ábrázol valamit, amit  lát, az egy külsőség, vagy szexuális izgalmat jelentő test. Ennyit képes látni az, aki ennyit ábrázol.  Ügyesen bánik az ecsettel, ceruzával, vagy a fotóaparáttal. 

Aki művész, az ennél többet tesz. A külsőségből  elvon valamit, a lélek megjelenítésének, vagy egy történek elmesélésének javára.
Az emberi test, egyben szimbólum is, ha egy kép része. 

A férfi teste számomra az erő szimbóluma, a biztonság és a védelem jelképe. 

A női test a természet őrzője, a titokzatos misztikus varázs, a megfejthetetlen,  kiből  elindul minden emberi lény. 

A férfi test jelképezhet ragaszkodást a földi valósághoz, a női test a mindenséggel való kapcsolatot idézheti.
Természetesen lehet erotikus céllal is ábrázolni meztelen testeket, de én azt nem sorolnám be az "Akt a művészetben"-hez, bár tudom hogy lehet művészi szintre emelni az erotikát is. 

Ennek mégis inkább az erotika a művészetben címet adnám.
Kevesek képesek természetes módon látni és láttatni az emberi testet.
Ahogy lekerül a modellről a ruha, rögtön pózol, vagy pózoltatják, mintha a ruha hiánya miatt, pózzal szeretnék felöltöztetni. 

A természetes mozdulatokat szívesebben üdvözlöm egy képen. Hogy az milyen? Hát, olyan mintha nem nézné senki. Teszi a dolgát, vagy épp pihen. Nem pózol a nézőnek.
Remélem akad, aki megérti miről folyik az eszmefuttatásom.
A másik kérdés az, hogy van-e olyan helyzet, amikor prüdéria nélkül tudunk egy test ábrázolásának megtekintését fogadni.  Szégyellős magyarázkodások nélkül válaszolni egy gyermek kérdéseire a képpel kapcsolatban? Legtöbbször kellemetlenül érinti az embereket az ilyen helyzet. Bizonyára azért, mert nem szokás erről beszélni, nincs rendszeres eszmecsere erről. 

Váratlan helyzetek alakulnak ki emiatt,  ahol ki ahogy tudja úgy vágja ki magát. 

A legtöbben kuncogós poénok mögé rejtik tanácstalanságukat.
Pedig miről is van szó? 

Rólunk emberekről. 

Természetesen. 

Vagy mégsem?

 

Talán azért állok neki néha verset írni, hogy ne kelljen, vagy jobban essen sírni,

Egy régen íródott versem kandikál elő most a monitoron, és újabb gondolatokat ébreszt bennem. Bármennyre szomorú is, a leírás mindig segített tovább lépni, és számadást készíteni arról, amim van. Igen, üres tenyérrel állok még mindig, de eddig mégsem szenvedtem nagy hiányt. Ehhez az érzéshez hozzásegít az is, hogy le tudok mondani tárgyakról amit eddig birtokoltam, helyekről, ahol laktam. Jól tudom érezni magam egy sátorban is, de otthonosan mozgok a luxusszállodákban akkor is ha nem vagyok elég elegánsan öltözve.

Szeretem a hozzám illő emberek társaságát, de elvagyok szűk családi körben, vagy akár egyedül is. Csak a hitem ne hagyjon el soha. A hit, hogy érdemes még a ma örömét keresni, és remélni egy új napra ébredést. Hit, mely új tervek szövésére biztat, és segít kiheverni a csalódásokat. A hit, mely eddig mindig talpra állított.

Továbbadom

Írtál-e már verset valaha is,

és egyesültél-e a világmindenség dalával,

mi az árnyakból szépséget csiszol,

ki sötétet használva bánatból csillagot csihol.

Fekete gondok közt ülök most is,

körém gyülekezik a csillagporos emlékezés.

Ki lemondott már jóról egyszer is,

képes látni a sötétség apró fényességeit,

mely értelmet ad az éjszakának,

mely soha nem vakít el, kedvesem, nem vakít úgy el,

ahogy az ég szemed kékségével,

lelked fényével vakított számtalanszor engemet.

Nem törölhetem vállalt sorsodat.

Tudom, hogy tied volt a bánat és tied még ma is.

Most menj utadra hát, megyek én is,

viszem magammal szemed sugarát, hangod dallamát,

megfoghatatlan lényed vihetem.

Talán azért állok neki néha verset írni, hogy

ne kelljen, vagy jobban essen sírni,

s általa megtisztulni a sós életnek vizével,

térdre hullni, és örömben úszni,

mert ismét legyőztél Mindenség, Istenség, vagy mi vagy,

s tettél azzá, mi vagyok. Vesztesen,

de állok gyermekedként előtted, üres tenyerem.

Kutatok parányi nyereséget,

mint sötétben a szikrákat, kincsnek látok keveset,

dédelgetem, könnyezem, kacagom.

Ugyan kinek kell?... továbbadom, mi részemül jutott.

Hajszálakra függesztett kardélek Seregének tükrében

Ezernyi arcképem

Sötét barlangom szűk, folyosói létéből 

Hol a cseppek hangja is velőmig rezonált, 

Végre egy fényes térbe értem. 

Hirtelen megtorpant a félszem 

És kinyílt bennem a jó. 

Pihenni tért a szorító kín 

Feloldott minden látomást 

Elsöpörte a fel-feltörő fogcsikorgatást. 

Halk puha léptekkel, csituló szívvel, 

Hunyorgó szemmel néztem körül 

S létem elvegyülni látszott, 

E csillámló nyugalmas terem 

Bizalomba ölelő kövein. 

Mire szemem hozzászokott a fényhez, 

És nyakam bátran forgatva néztem 

E fényáradás csillámló játékát, 

Fejem felett megláttam 

Hajszálakra függesztett kardélek 

Seregének tükrében 

Ezernyi arcképem.

Károlyfi Zsófia

http://nemvalovilag.blogspot.hu/2016/02/minden-alkotonak-aki-szeretne-fejlodni.
htmlhttp://nemvalovilag.blogspot.hu/2016/02/minden-alkotonak-aki-szeretne-fejlodni.html

Minden alkotónak, aki szeretne fejlődni, és megtanulni LÁTNI.

Ha szeretnétek körülöttem lenni alkotásügyileg, figyeljétek, miket hirdetek. Pályázatok vannak rendszeresen, de lesz szakkör is nemsokára. Lehet hogy Látásszakkörnek fogom hívni.

https://www.facebook.com/events/927402474011465/

Ha e-mailcímet adsz, rendszeresen értesítést kapsz.

Megszívlelendő:

Ne számítsatok arra, amit a facebookon kaptok azoktól a rajongóktól, akik nem tudnak rajzolni, sem festeni, sem fotózni,

és a maguk nemtudásához mérten magasztalják műveiteket.

Mi a Mindenséghez mérjük az alkotásokat, "A mindenséggel mérd magad!" (József Attila)

Tehát meg kell majd tanulnotok látni, azaz meglátni saját alkotásotokban az értékest, és a hibákat is.

Most ezt elvégezzük helyettetek.

Ha rendszeresen pályázni szeretnétek, akkor félre kell tenni az érzékenységet és a sértődést.

Csak jóindulatú bírálatokat fogtok kapni.

Aki ezt nem viseli, maradjon a rajongói tábornál.

Nincs abban hiba, kell a sikerélmény mindenkinek. 

Az a jó, ha másoknak tetszik. A tetszés viszont sok embert dölyfössé tesz.

Pedig abban azt az örömet kellene megérezni, hogy "de jó, gyönyörűséget okoztam", nem pedig azt, hogy "lám zseni vagyok."

Magaddal akkor lehetsz elégedett, ha egy alkotást a saját tudásod szerint hoztál létre, 

és biztos hogy te nem tudtad volna jelen pillanatban jobban megcsinálni.

A képpel akkor lehetsz elégedett, ha a nálad tapasztaltabbak is elismerik, hogy jó.

Mostanság ez is megtévesztő. Vannak csoportosulások, egyesek maguk köré gyűjtenek rajongó alkotókat, és túlértékelik őket.

Nem tudom milyen meggondolásból, talán nem akarják elveszíteni a csapatot, vagy félnek kritizálni, vagy pedig nem érett meg az ítélőképességük.

Mindenesetre ez egy kb.10 éves jelenség, és nemcsak a festők, amatőr írók között is dívik, hogy nagydíjakat osztogatnak.

Az Aranyecset Művészeti Egyesülettől nem sűrűn fogtok díjakat kapni. Józan megítélést annál inkább.

Ha ettől kicsi lesz a csapat, nem baj. Az aki körülöttünk marad, minőségi ember lesz, aki elfogadja az értékelésünket, és egy idő után megtanítjuk önmagát értékelni tudni. Ha ez sikerül, mindig tudni fogjátok, hogy egy alkotás mire jó.

Mert mindegyik jó valamire.

Kikapcsolódásra, meditációra. Örült neki aki látta, szomszéd ismerős, kolléga. Facebook siker.

Kiállítás, közönségsiker, eladás. Szakmai siker, elismerés. Országos hír, világhír.

Hát ezek a fokozatok. 

Mind jó. Nem szabad eldobni az ecsetet, ceruzát, tollat, fotóaparátot,ha valaki irigységből vagy rosszindulatból becsmérli a munkánkat.

Ha megtanultok látni, nem fog számítani a rossz vélemény. Később a jó sem, mert tudni fogjátok, hogy ez most jó, 

de holnap még jobbak lesztek, mert fejlődőképesek lesztek. 

Csak az tud fejlődni, aki megtanul látni.

Újdonság, hogy nem alkotni akarlak tanítani?

Lehet hogy a látás fontosabb? 

Ezt majd megbeszéljük.

Minden jókat addig is,

Károlyfi Zsófia és az AME

Alkotás. 45x35cm (vegyes technika)

Magamba zárva a gyulladó kéve

Károlyfi Zsófia

Vár

Magába zárva a láng ezer éve 

Morran a szándék 

Kiválni kél 

Szélhárfa játszik a lét tenyerébe 

Szikra az álma 

Ütése kér. 

Lobban az élet a kín viharába 

Üsse a kővel 

Tüzet csihol. 

Lángol a szívem e’ kolduló árva 

Örvény a félsze 

Vizet dalol. 

Magamba zárva a gyulladó kéve 

Hűse a csókod 

Bohón remél. 

Váram a bölcselő szód szemed kérje 

Háborgó szívem 

Pihenni tér.

http://www.poet.hu/vers/71866